TIZEDIK FEJEZET

melyben Sir Isaac Lessing testgyakorlást végez és Rayt Marius szivarra gyújt

 

Roger Conway lába lecsúszott a gázpedálról és durván a fékre lépett, a Hirondel tiltakozva megfarolt, majd megállt.

– Megérkeztünk – mondta Roger komoran. A mellette ülő férfi a néhány méter távolságban lévő nagy vaskapura pillantott, mielőtt Roger kikapcsolta az autó lámpáit.

– Ez az a hely? – kérdezte.

– Igen.

– És hol a barátja?

– Ha látnok lennék, Sir Isaac, akkor meg tudnám mondani. Látta, hogy kiszálltam és kerestem az üzenetet. Megígérte, hogy ott fogja hagyni, de nem találtam semmit. Ez minden, amit tudok, kivéve… Látott már valaha olyan embert, akit hasba lőttek, Sir Isaac?

– Nem.

– Hát most valószínűleg látni fog – mondta Roger és Lessing hallgatott.

Sejtelme sem volt róla, miért kell csendben maradnia. Tudta, mindenfélét kellett volna mondania – dühös, felháborodott és hétköznapi dolgokat. Az egész úton, amióta elindultak Londonból, ezt forgatta a fejében. De valahogy mégsem szólalt meg. Egyszer, két órával ezelőtt ugyan belekezdett, amikor a második, vacsora utáni szivarjára készült rágyújtani, s ez a szűkszavú, bolond fiatalember utat tört a komornyik és az inas között s egyetlen dühödt rohammal behatolt az olajtröszt legbelső szentélyébe; megpróbált megszólalni, amikor az inas és a komornyik a tapintat és kötelesség között őrlődve a gutaütés határán tétováztak a szűkszavú bolond rájuk szegezett revolvere előtt; és mégis… Valahogy nem jutott tovább. A fiatalember bekényszerítette az autóba, s fegyverével nyomatékosítva feltárt bizonyos tényeket, amelyek mindegyike olyan megrendítő hatású volt, mint egy lórúgás. A felháborító mozaikjáték szétszórt darabjai tökéletesen illeszkedtek egymáshoz, márpedig Sir Isaac Lessing olyan ember volt, aki a kákán is csomót keres, s a legötletesebben felépített történetben is felfedezi a hibát. Most az egymásra épülő tények halmaza, bármilyen fantasztikusak voltak az alapjai, szilárdan és rendíthetetlenül állta a józan hitetlenség ciklonját, amellyel Sir Isaac ostromolta. A fiatalember bátran mesélt az Angyalról, s ez a név acélgerendák vázaként támogatta az egész építményt, kiegyensúlyozva a legkülönösebb részeit, megóvta a kérdések viharának rombolásától. A tetőpont akkor következett, amikor a beszámoló és a keresztkérdések végén a bolond fiatalember az asztalra tette a revolverét és felszólította a milliomost, hogy válasszon: Saltham vagy Scotland Yard…

– Gyerünk! – mordult fel Roger.

Már kiszállt az autóból és Lessing vakon követte. Roger már becsengetett a kapun, amikor Lessing utolérte, nem tudott jobban sietni. Lihegve állt meg vezetője mellett, figyelték, ahogy a kis házban, amely az őrbódé szerepét töltötte be, kivilágosodik az ablak. Mogorva alak ballagott át a homályos terepen.

– Ki az?

– Üzenet a hercegnek.

– Nincs itt.

– Azt mondtam, a hercegtől. Nyissa ki gyorsan, ostoba fráter!

Kulcs csikordult a hatalmas zárban, s amikor a kapu nyikorogva kitárult, Roger villámgyorsan benn termett, revolverének csövét a kapus bordáinak nyomta.

– Csend! – mondta meggyőzően.

A kapus csendben maradt.

– Fordulj meg.

A kapus engedelmeskedett. Roger a fegyver agyával gondosan kiszámított csapást mért a fejére…

– Siessen kérem – mormolta sürgetően.

Végigfutott a kocsifelhajtón, Sir Isaac Lessing kifulladva követte. A milliomos már régen nem végzett ilyen testgyakorlást, edzett atléta alakja már a múlt ködébe veszett, de Roger Conway könyörtelenül siettette. Ha már az Angyal utasításai szerint horogra kerítette a halat, meg is akarta tartani, de nem volt kedve arra, hogy kesztyűs kézzel bánjon vele. Eddig még soha nem találkozott Sir Isaac Lessinggel, de amikor meglátta, minden eddigi elképzelése szertefoszlott. Azonban olyan alapvető ellenszenvet érzett iránta, amelyet nem oszlatott el az a tény, hogy az olajmágnás nem selypített és nem raccsolt.

A felhajtó egyenesen a ház ajtajához vezetett, Roger nyílegyenesen haladt, revolverét a kezében tartotta. Csak a lépcső tetején állt meg és türelmetlenül várta, hogy Lessing utolérje. Amikor Lessing remegő lábakkal a széles lépcső aljához ért, Roger megnyomta a csengőt.

Megfeszítette izmait, súlyos léptek közeledését hallotta, Lessing zihálva állt mellette. Két retesz csattant, megcsikordult a zár, majd résnyire kinyílt az ajtó. Roger előre vetette magát…

Az ajtót nyitó férfi belebámult a revolver csövébe, majd lassan felemelte a kezét.

– Forduljon meg! – szólt Roger nyugodtan.

Amikor ismét a fegyver agyát markolta, a milliomos ott állt mellette, kemény vonásain kábult csodálat derengett.

– Bár maga is az én irodámban dolgozna – bökte ki végre. – Maga nagyon gyakorlatias fiatalember, Mr.… izé… Conway…

– Valóban az vagyok – helyeselt Roger mosolytalanul.

Valami neszt hallott a hall távoli sarkából, megpördült, nyitott ajtót látott, amelyben egy óriás magasodott. Roger felnevetett.

– Szépfiú! – sóhajtott fel boldogan. – Éppen az az ember… Éppen magához jöttünk látogatóba, Szépfiú!

 

2.

 

Marius mozdulatlanul állt – a rámeredő revolver gondoskodott erről. Roger Conway lassan átsétált a hallon. Lessing követte.

– Vissza a szobába, Szépfiú!

Az óriás vállat vont és belépett a gazdagon berendezett könyvtárszobába. A helyiség közepén ismét megfordult, most pillantotta meg Lessinget a ragyogó kivilágításban. Széles, szörnyű arca nyugodt maradt, csak kézmozdulata fejezte ki a zavart, kissé cinikus meglepetést.

– Ön is, Sir Isaac? Mivel vívta ki barátunk ellenszenvét?

– Semmivel – válaszolt Roger kedvesen. – Csak egy kicsit el akar csevegni magával, akár csak én. El a kezekkel attól az íróasztaltól, Szépfiú… majd én szólok, ha távozni akarunk.

Lessing előrelépett. Testes, de izmos férfi volt, simára borotvált álla éppen olyan szögletes volt, mint a válla.

– Azt mondták nekem – szólalt meg –, hogy a menyasszonyom, Miss Delmar itt van… vagy itt volt.

Marius felhúzta a szemöldökét.

– Ki közölte ezt önnel, Sir Isaac?

– Én – felelte Roger nyugodtan. – Ráadásul tudom, hogy igaz, mert láttam, hogy ide hozták, a mentőautóval, amelyet az Upper Berkeley Mews-re küldött érte, hiszen így szerveztük meg a dolgot.

Marius még mindig egyenesen Lessingre nézett.

– Ön elhiszi ezt a históriát, Sir Isaac? – kérdezte nyájasan; a vékony, lágy hangban fájdalmas szemrehányás árnyéka lappangott.

– Azért jöttem, hogy megvizsgáljam. Adódtak más körülmények is…

– Természetesen, Sir Isaac. Barátunk roppant ügyes fiatalember. De ha jelenlegi viselkedése és modora nem elegendő különc jellemének bizonyítására… biztosan tudja, hogy kicsoda?

– Volt olyan jó és megmondta.

Az óriás szeme meg sem rebbent.

– És még mindig hisz neki. Sir Isaac?

– Bandájának van bizonyos hírneve.

– Igen, igen, igen – legyintett Marius. – A szenzációhajhász újságok és romantikus ostobaságaik! Én is olvastam ezeket. De barátunkat még mindig keresi a rendőrség. Gyilkossággal vádolják.

– Tudom.

– S mégis önként idejött vele?

– Igen.

– Nem is értesítette a rendőrséget?

– Mr. Conway maga ajánlotta fel, hogy megteszi, de arra is rámutatott, hogy ez az ő és a barátja számára azt jelenti, be kell vonulniuk a börtönbe. Mivel voltak olyan kedvesek és megtalálták a menyasszonyomat, aligha ajánlhatom fel nekik ezt a jutalmat szolgálataikért.

– Szóval ön teljesen védtelenül jött ide?

– Nem egészen. Megmondtam a komornyikomnak, ha három órán belül nem telefonálok, forduljon a rendőrséghez.

Marius elnézően bólintott.

– És megkérdezhetem, melyek voltak azok a körülmények, amik miatt barátunk akár börtönbe is került volna, ha ön nem teljesíti a kívánságát?

– Egy háború – amibe pénzügyileg beleugrattak volna.

No, de kedves Sir Isaac! – Az óriás olyan tökéletesen tiltakozott, amilyet Roger még soha életében nem látott vagy hallott, a szavait kísérő taglejtések már önmagukban is elég kifejezőek voltak. Ez megrendítette Lessing önbizalmát. Most már kevésbé határozottan beszélt, s a következő kérdésben már benne rejlett az adandó válasz is.

– Még mindig nem tagadott semmit, Marius.

– Ezt az ön ítélőképességére bízom.

– S még mindig nem tagadott semmit, Szépfiú – szólt Roger is kedvesen.

Marius széttárta kezét.

– Ha Sir Isaac még mindig bizalmatlan – felelte előzékenyen – megkérem, hogy kutassa át a házamat. Mindjárt hívatok egy inast…

– Hozzá ne nyúljon ahhoz a csengőhöz!

– Hát ha nem engedi, hogy a segítségére legyek…

– Majd szólok, ha szükségem lesz rá.

Az óriás lekicsinylően vállat vont, majd ismét Lessinghez fordult.

– Ez esetben, Sir Isaac – jegyezte meg – sajnos nem áll módomban bebizonyítani, hogy Miss Delmar nincs e ház falai között.

– Szóval már elvitték azzal a hajóval? – érdeklődött Roger szelíden.

– Miféle hajóval?

– Értem… És az Angyallal nem találkozott?

– Senkit nem láttam a bandájukból.

Roger lassan leült egy szék karfájára, revolvert tartó keze olyan hideg és szilárd volt, mint egy sarkvidéki szikla. A ravaszon nyugvó ujja elfehéredett, Rayt Marius egy pillanatig üres tekintettel nézett szembe a halállal…

Aztán az óriás nyugodtan Lessinghez fordult.

– Láthatja Sir Isaac, hogy hevesvérű fiatal barátunk le akar lőni. Utána valószínűleg önt is lepuffantja, így hát egyikünk sem fogja megismerni az indítékait. Kár… engem nagyon érdekelt volna. Miután ez a banda valamilyen titokzatos oknál fogva elrabolta az ön menyasszonyát, vajon miért tettek ilyen durva és kétségbeesett kísérletet arra, hogy elhitessék önnel: én felelek a dologért. De lehet, hogy ez csupán körmönfont csel volt, hogy mindkettőnket csapdába ejtsenek. Ebben az esetben viszont azt nem értem, miért vádaskodik tovább, miután már elérte a célját… Nos, ezt aligha tudjuk meg, Sir Isaac. Próbáljunk meg vigaszt meríteni abból, hogy az ön komornyikja rövidesen értesíti a rendőrséget sorsunkról.

 

3.

 

Roger arcát kőkemény maszk fedte, de a fagyos nyugalom mögött két gondolat forgott koncentrikus körben az agyában, és csak ez tartotta vissza, attól, hogy meghúzza a ravaszt. Most esélye volt arra, hogy ujjának egyetlen gyöngéd nyomásával a pokolra küldje Rayt Mariust. Mégsem lőtt. Pontosan meg kellett tudnia, mi történt az Angyallal, és talán Marius az egyetlen, aki felvilágosítást adhat.

A többi dolog nem kétséges. Marius ragyogóan udvarias keresztkérdései Lessinghez kettős célt szolgáltak. Néhány perc alatt, pár mondattal Marius ártatlanul, feltűnés nélkül megkapott minden információt – hányan vannak, mi a helyzet a rendőrséggel… S ugyanekkor, a kérdések kiforgatásával, a legagyafúrtabb fegyverrel lépett fel a vád ellen – kiröpítette a gúny nyilait. Torzító lencsén át mutatott mindent, kiemelte az aránytalanságokat, rikító színeit elborította a józan ész hideg, könyörtelen fényével, s aztán még a tagadást is tagadva visszakozott és kajánul bíztatta Lessinget, hogy vonja le a maga következtetéseit…

Csodálatos volt – mindenképpen méltó ahhoz a zseniális stratégához, akire Roger olyan jól emlékezett. Fellépésének meglett az elkerülhetetlen hatása. Csúfolódó költői kérdéseivel Marius halálos biztonsággal érte el, amit akart. Lessing ingadozott. Szúrós szemmel méregette Rogert, nem igazán gyanakodva, de komor kihívással nézte.

Holtponton voltak. Roger szembenézett vele. Lessingnek bizonyítania kellett egy vádat, és ha Marius nem blöfföl és Sonja Delmar valóban elhagyta a házat, miféle bizonyítékot szerezhet? Rogernek arra is gondolnia kellett, hogy a kapunál egy eszméletlen férfi hever, aki rövidesen magához tér, a hallban fekvő másikat még hamarabb felfedezhetik, és mielőtt mindketten felébrednek, Rogernek sok mindent meg kell tudnia… akárcsak Mariusnak. De Roger nem Rayt Marius…

Megfordult a szél. Marius utolsó szónoklata során, miközben a halállal nézett szembe, vakító merészséggel ellentámadásba ment át. És Sir Isaac Lessing várakozott…

Most Rogeren a sor.

A tehetetlenség furcsa érzése fogta el, de leküzdötte… Addig hajszolta, korbácsolta az agyát, amíg úgy érezte, szembe tud szállni ezzel a férfival, akihez képest újszülött bébinek számított.

– Maga még mindig a régi, Szépfiú!

Roger megtalálta a hangját és minden önuralmát összeszedve megpróbált úgy beszélni, mint az Angyal, blöfföléssel akarta kiegyensúlyozni gyengeségét. Az „angyali” hangsúly hallatán valami felvillant az óriás szemében, Roger pedig új erőt gyűjtött.

Lessinghez fordult.

– Talán – mondta – nem magyaráztam meg eléggé, hogy a Szépfiú kiváló érzékkel siklik ki a csapdákból, akár smirglibe burkolhatja, akkor is könnyebben kicsúszik a kezéből, mint a közismerten sikamlós testű angolna. De most az ő szavaival fogalmazom meg a dolgot. Ha csapdába akartam volna ejteni magukat, miért színlelnék tovább?

– Azt hiszem, ezt az elméletet már elvetettem – jegyezte meg Marius higgadtan.

Roger nem vett tudomást a közbeszólásról.

– Másrészt, Sir Isaac, ha vádat akarnék emelni Marius ellen – nos, az előbb nagylelkűen kijelentette, hogy ügyes vagyok. Nem gondolja, hogy hihetőbb dolgot is kitalálhattam volna? S ha már kieszeltem, bizonyítékról is kellett volna gondoskodnom, hamisról persze, ha szükséges. De nincs egyéb bizonyítékom, csak a saját állításom. Úgy véli, hogy egy intelligens csirkefogó próbálkozna ilyesmivel?

– Mondtam már, hogy fiatal barátunk ügyes – mormolta az óriás. Lessing ránézett.

– Hogy érti ezt?

– Úgy, hogy még ügyesebb, mint hittük. Gondolja meg, Sir Isaac. Bizonyítékokat… izé… hamisítani nem olyan könnyű, mint ahogy hangzik. De vakmerően bevallani, hogy nincs bizonyíték, s ezt a vallomást bizonyítékként felmutatni – ez szinte páratlan mestermunka.

Roger kurtán felnevetett.

– Nagyon talpraesett válasz, Szépfiú, csak kissé elkoptatott a dolog. Remek ötletem támadt! Maga sok mindent tud, amiről nekem természetesen fogalmam sincs, de nagyon szeretném tudni – például, hová ment Sonja Delmar és mi történt az Angyallal. Maga nem mondja el – egyelőre. De mindenkit rá lehet kényszeríteni, hogy beszéljen, Szépfiú. Talán emlékszik rá, hogy néhány hónappal ezelőtt az Angyal majdnem kénytelen volt ezeket a módszereket alkalmazni magával szemben. Mindig sajnáltam, hogy akkor valami közbejött, de talán még most sem késő…

– Kedves fiatal barátom…

– Most én beszélek – szólt Roger kurtán. – Amit mondtam, szóra lehet bírni az embereket bizonyos módszerekkel. A jelen körülmények között nem vagyok abban a helyzetben, hogy egyedül alkalmazzam ezeket és Sir Isaac nem hajlandó segíteni nekem, amíg meg nem győztem arról, hogy igazat beszéltem. De maga mégis megszólal, Szépfiú, rá fogom venni, a megfelelő időpontban. S ehhez meg kell győznöm Sir Isaacot, most következik az, amit kicsiholtam az agyamból.

Marius vállat vont.

– Eddig nem aratott túl nagy sikert, de nem akadályozhatjuk meg, hogy további erőfeszítéseket tegyen.

Roger bólintott.

– Nem neheztel, ugye? Hajlandó elengedni egészen addig, amíg valaki be nem jön, hogy kiszabadítsa. De ez gyorsan megy. Alkalmat adok rá, hogy döntően bebizonyítsa ártatlanságát. Sir Isaac bizonyára emlékszik rá, hogy roppant ügyes történetemben a magáé mellett más neveket is említettem – Heinrich Dussel és Rudolf herceget.

– És akkor?

– Tagadja, hogy ismeri őket?

– Ez nevetséges lenne.

– De azt állítja, hogy semmit sem tudnak erről az ügyről?

– Abszurd feltételezés. Éppúgy meg lennének döbbenve, mint én.

– Kitűnő. – Roger mély lélegzetet vett. – Akkor itt az alkalom. Ott a sarokban a telefon, két kagylója van. Hívjuk fel Heinrichet vagy a herceget, s amint felveszik, maga bemutatkozik és azt mondja: „A lány megint megszökött”, s aztán Sir Isaac végighallgatja, amint megkérdezik magát, hogy miről is beszél!

 

4.

 

Már eddig is csend volt, de most egy pillanatra olyan néma lett minden, hogy Roger túlfeszített idegei a vihar kitörése előtti végzetes csendet érezték, torka kiszáradt, a feje zúgott. Hallotta szívének dobogását, s amikor megmozdította a széket, annak recsegése sikoltásként visszhangzott agyában. Egyszer már érezte ezt – ugyanilyen vibrálva, pattanásig feszült idegekkel, fokozott veszélyérzettel, remegő éberséggel és mégis tehetetlenül leste, honnan jön a csapás…

De a feszültség csak benne létezett. A csend alig öt másodpercig tartott, s logikus következménye volt imént tett javaslatának. Az arcon, amelyet figyelt, egy izom sem rezdült, a durva vonású rémkép olyan volt, mint egy lidércnyomás alatt született pogány bálványé. S egy másodperc töredékére ördögi gonoszság izzott fel az embertelen szempárban.

Lessing nyugodtan szólalt meg.

– Ez roppant józan elintézési módnak látszik, Marius.

Marius lassan megfordult.

– Ragyogó ötlet – mondta – ha ez kielégíti önt… bár szokatlan órában kell a barátaimat zavarni.

– Tökéletesen meg leszek elégedve – ha megnyugtató választ kapok. – felelte Lessing nyersen. – Ha félrevezettek, hajlandó vagyok bocsánatot kérni. De Mr. Conway fenntartja a vádat, s örülnék, ha meg tudná cáfolni.

– Örömmel állok rendelkezésére.

Roger hallgatásba burkolózva figyelte Mariust, amint odalépked a telefonhoz. Tudta, biztos volt benne, hogy sarokba szorította az óriást. Ahogy az első összecsapás során Marius a maga javára billentette a mérleg serpenyőjét, most Roger a szükség ihlette ötlettel visszalendítette. Lessing felé fordult. A milliomos Rogerre nézett, kíváncsian tanulmányozta kemény, fiatal profilját, és a gyanakvó vonás enyhült az arcán.

– Távolsági hívás… London… Hanover nyolc-öt-hat-öt… igen… köszönöm.

Marius hangja teljes önuralomról tanúskodott.

Letette a kagylót és udvariasan megfordult.

– Néhány percen belül kapcsolják – mondta. – Addig is, mivel még nem bizonyított a bűnösségem, megkínálhatom egy szivarral, Sir Isaac?

– Talán igen, ha távol marad attól az íróasztaltól – szólalt meg Roger könyörtelenül. – Hadd szolgálja ki magát és magának is adhat, ha akarja.

Lessing megrázta a fejét.

– Nem gyújtok rá.

Marius Rogerre pillantott.

– Akkor, ha megengedi, Mr… izé… Conway…

Roger előrelépett, kivett egy szivart az íróasztalon lévő dobozból és odaadta. Marius elkapta és köszönetképpen meghajolt.

Conway elismeréssel adózott a másik önuralmának. Az óriás nyilván időt akar nyerni, az egész játszmát arra építi fel, hogy valaki félbeszakítja, mielőtt a hívás befut, s visszavonhatatlanul belekerül a csávába, a merev álarc mögött agyában tűzlabdaként száguldoztak a gonosz gondolatok, de egyetlen arcizma sem rezzent, nem árult el semmit az érzelmeiből. Természetfölötti nyugalma Roger fagyos éberségét fájdalmas feszültséggé fokozta…

Marius lassan harapta le a szivar végét és húzta le a gyűrűt, jobbkeze a lehető legtermészetesebb mozdulattal közelített a zsebéhez, de Roger hangja ostorként csattant.

– Ne mozduljon!

Marius összeráncolta a szemöldökét.

– De kedves fiatal barátom – tiltakozott szelíden – csak megengedi, hogy rágyújtsak?

– Majd én adok tüzet.

Roger kihalászott egy doboz gyufát a zsebéből, kivett egyet, végighúzta a cipője talpán és átment a szobán.

Kartávolságra kinyújtotta, Marius óvatosan odahajolt, tekintetük találkozott a láng felett…

A csendben tisztán hallatszott a kintről jövő kiáltás…

– Lessing… ezt végigcsináljuk! – Roger mereven állt, csak az ajka mozgott. – Jöjjön ide!… Marius, hátra…

S miközben beszélt, háta mögött feltárult az ajtó és ösztönösen megfordult. A kétségbeesés keserű kábulatában tulajdon revolverének dörrenését hallotta; kezét olyan vasmarok szorította, amelyről álmodni sem mert volna, s hallotta az óriás halk, diadalmas nevetését.

Fegyvertelenül támolygott hátra, Marius úgy lökte el, mint a pelyhet. S amikor a falhoz tántorodott, gyötrődő pillantása az Angyalra vetődött, aki hűvösen és fölényesen állt a szobában, mögötte hátracsavart kézzel Sonja Delmar vergődött, az utóvédet Hermann alkotta, revolverrel a kezében.

– Jó estét mindenkinek – köszönt az Angyal.